3, fejezet: Kérlek, vigyázz magadra...

-         -  Hogy mertél egyáltalán ilyet tenni? Pont engem küldeni, ezek mellé pedig megengeded Nesmeenek, hogy velem jöjjön? – háborogtam apám szobájában. Aro nyugodtan ült székében, de nem nézett rám.

-        -   Úgy gondolom, ideje tanítanod lányod. Ez az eset pedig tökéletes lehetőség erre, és arra is, hogy kifigyeld nekünk Cullenéket!

-          - Hogy MI? Komolyan? Még mindig ez hajt, hogy Alice-t hozzánk láncold?

Aro rám meredt. Szemében dühöt láttam, mire megborzongtam. Tudtam, ennyi volt. Aro túl határozott volt, nem tudom meggyőzni. Itt a vég.. muszáj lesz Cullenékkel tartanom.

Elindultam lányom szobája felé. Mikor beléptem, Renesmee boldogan, dalolva húzta be bőröndjének zipzárját. Rám pillantott:

-          - Kész vagyok! Indulhatunk. – csengett hangja az izgatottságtól. Nem csodálom, hisz most hagyja el először a Volturi-kastélyt és egész Volterrát, 96 éve először. Megadóan sóhajtottam.

-          - Pár perc, és én is elkészülök. Szóltam Alecnek, hogy jöjjön érted, és kísérjen a nagyterembe.

Renesmee bólintott, majd megölelt.

-          - Ne aggódj anya! Nem lesz semmi gond! – suttogta fülembe, majd megfordult és továbbra is vidáman dalolászva rendezgette szobáját.

Szívem szerint most egy kamion elé ugranék, hogy pár percig tényleg halottnak érezhessem magam. Elindultam szobám felé. Ha nem tudnám, hogy vámpír vagyok, azt hinném, hogy hányingerem van, és forog velem a világ, pedig ez lehetetlen a mi fajtánknak. Talán annyi jó dolog lesz az egészben, hogy láthatom Jacobot. Bár már 96 éve nem láttuk egymást, ő az egyetlen, aki tudta vagy legalább is sejthette, hogy élek. Kapott jeleket, arra célozva, hogy élek. Hisz Edward képessége miatt nem mondhattam ki nyíltan Jake előtt, hogy vámpír lettem. Főleg azt nem, hogy egy lányom is született.

Pár perc alatt összepakoltam. Mikor kinyitottam az ajtót, hirtelen valaki visszalökött, neki a falnak, aztán már csak az ajkait éreztem a sajátomon. Caius volt az. Úgy ölelt, mintha az életem múlna rajta. Visszaöleltem. Mikor elváltunk, arcomat kezei közé fogta. Szemei feketén csillogtak.

-          - Kérlek… vigyázz magadra és Nessie-re is. – csak ennyit mondott, majd egy csókot lehelt ajkaimra, és vámpír sebességgel eltűnt.

Én még pár másodpercig dermedten álltam a falnál. Sosem voltam szerelmes Caiusba, és ő se belém. Közel álltunk egymáshoz, de nem tekintettem rá sosem úgy, mintha szerelmes lennék. Inkább vigasztaltuk csak egymást. Neki meghalt a felesége, nekem pedig elpusztult halandó életem, és lelkem egy halhatatlan testben rekedt. Megráztam fejem, majd elindultam. Vámpír sebességgel pár másodperc alatt leértem a nagyterembe, ahol az egyik sarokban Cullenék álltak, várva az indulást. A terem másik részén pedig Renesmee búcsúzkodott. Hosszan ölelte magához Jane-t. Jane mosolyogva ölelt vissza. Jó volt látni, hogy legalább Renesmee előtt megnyílt, és ennyire jóba lettek. Lehetséges, hogy ez azért történt így, mert Jane testvére Alec, fülig szerelmes volt Nessie-be. Persze drága lányom ezt nem vette észre soha. Most is zavarban van szerencsétlen fiú, így hogy Renesmee két csókot nyomott arcára. Én ezen csak halkan kuncogtam.

Egy pillanatra Cullenék felé pillantottam, ahol találkozott tekintetem Alice csillogó arany szemeivel. Rám mosolygott, majd mosolyogva nézte tovább lányom. Követtem példáját.. vagyis csak szerettem volna, mert egy monstrum a levegőbe emelt, majd körbe pörgetett, én pedig nevetve hagytam.

-        -   Felix! Tegyél le, kérlek! – mondtam két nevetés között, mire ő megtette, majd megölelt.

-          - Vigyázz magadra Hercegnő! Aztán, csak ahogy tanítottam! – kacsintott rám Felix, közben pedig egy harci mozdulatot tett, jelezve, hogy erre gondolt.

Én csak nevetve bólintottam, majd Aro elé lépve megöleltem, ugyan így Marcust is. Caius a háttérben állt, épp elbúcsúzott Nessie-től. Rám nézett, én pedig előtte pár centire megálltam. Tudtam, hogy büszke személye miatt, nem ölelhetem meg, így meghajoltam előtte. Ő csak meredt rám, és nem tudtam kiolvasni a szeméből, hogy mire gondol. Épp el akartam fordulni, mikor megragadta kezem, és megölelt. Nem mondott semmit. Csak ölelt, majd hirtelen elengedett, és már csak azt láttam, ahogy elhagyja a termet. Szám széle megrándult, mintha mosolyogni akartam volna, de nem így éreztem.

Miután mindenkitől elbúcsúztunk, elindultunk ki az ajtón. A küszöbről még visszafordultam. Tekintetem találkozott Aroéval, aki csak bólintott. Tudtam mire céloz ezzel. Meg kell szereznem Alice-t. Bár tudtam, hogy ez egy lehetetlen küldetés.

Kint borult idő volt, így nem kellett attól tartanunk, hogy az emberek észrevesznek. Napszemüvegeinket felhúzva, már szemünk sem árulhatott el minket.

Egy mélyet szippantottam a levegőbe. Hiányozni fog minden.. a poros, száraz levegő, a kíváncsi emberek, de legfőképp a családom. Kelletlenül szálltam be az autóba. Renesmee mellém ült az anyós ülésre, majd indítottam a motort. Marcangoló érzésekkel mellkasomban elindultam Alice autója után. Rettegtem attól, ami ránk vár…

2. fejezet: Hisz szívem megszűnt dobogni...

- Üdvözöllek benneteket, Cullen-klán! A nevem Isabella Marie Volturi, ő pedig itt a lányom – lépett mellém Ness, aki szintén biccentet – Renesmee Carlie  Volturi.

- Látva érdeklődő tekinteteket, úgy látom, magyarázatra szorul ez a helyzet! – mosolygott sejtelmesen Aro.

Carlisle lépett elő, aki még mindig hitetlenkedve figyelt engem, és jobb karomat ölelő leányomat. Semmit sem változott. Még most is melegséget vélek felfedezni szemében, ahogy rám néz, és mintha meg is hatódott volna… Hát persze, hiszen azt hitték, már rég a föld alatt vagyok, erre itt állok teljes pompámban, olyan fiatalon, ahogy utoljára láttak, annyi különbséggel, hogy szívem már megszűnt dobogni. Miután végig mért, szemembe nézett, de el is kapta tekintetét, mikor találkozott kemény, felsőbbrendű tekintetemmel. Őszintén megvallva, nagyon is hiányoztak nekem és sokat gondoltam rájuk, de ők ezt most nem tudhatták meg. Egyszerűen azért, mert dühös voltam rájuk. Carlisle most Aro-ra nézett.

-          -  Nem hittük volna, hogy bővült a családod, Aro. Azt meg főleg nem, hogy ily kedves arcot fogunk az oldaladon látni – mondta diplomatikusan.

-          - Hát igen – kezdte apám és ahogy arcára néztem, láttam, gúnyt akar űzni Cullenékkel – tudjátok szegény kislány sírva, megtörten jött el hozzánk, s segítségünket kérte, mert azok, akiket szeretett, csúnyán hátba szúrva elhagyták védtelent, egy embernek túl hatalmas teherrel együtt.

Ebben a pillanatban Edward megremegett, és indulni készült, hogy széttépje apámat dühében. Aro csak elmosolyodott, tudva, ezt én úgy sem hagyom. Hirtelen apám előtt teremtem, s pajzsom segítségével lebilincseltem Edwardot, hogy meg se tudjon mozdulni. Edward először megrémülve, majd meglepetten nézett rám, így találkozhatott dühös tekintetemmel, minek hatására lehajtotta fejét megadóan.

-        -   Carlisle! Figyelmeztesd a fiad, hogy fékezze magát, különben széttépem! – szinte suttogtam a szavakat, mégis hangom kemény volt, s hideg, amitől mindjükön remegés futott végig.

-          - Elnézéseteket kérjük, de teljesen meglepett minket, hogy téged itt látunk, hisz mind azt hittük…

-         -  Hogy meghaltam… bizonyos szempontból meg is! – szóltam közbe. Miután láttam, hogy Edward valamennyire megnyugszik, elengedtem, s apám mellé léptem ismét. Renesmee remegve bújt hozzám, én pedig megöleltem, miközben le sem vettem szemem Cullenékről. – Nincs semmi baj, kedvesem. – suttogtam Nessienek, mert éreztem, hihetetlenül meg van rémülve. Ekkor Aro folytatta, amit elkezdett.

-          - Szóval, miután Bella hozzánk fordult segítségért, gondját viseltük, míg el nem jött az idő, hogy hozzánk hasonlóvá tegyük. Ez már 96 éve történt. Azóta sajátomként neveltem. Bár az embervér ivással voltak gondok, elég makacs kislány volt, de mára ő a legtökéletesebb katonám a gárdában! Ő az én büszkeségem. Néha még nálam is vérszomjasabb. – kuncogott, én pedig csak megforgattam a szemem, majd vállára tettem kezem, mire Aro megsimogatta.

Miután visszahúztam kezem, Caius lépett mellém, s érezve még mindig lángoló dühömet, olyat tett, amit soha sem mások előtt, mióta ismerem. Megfogta kezem, s magához húzott, csitítólag, s én nem tudtam megállni, hogy ne bújjak ölelő karjaiba, persze féloldalasan, hisz Renesmee a másik oldalamat ölelte. 

Felnéztem a legfiatalabb testvérre az uralkodók között, s meglepetésemre Caius egy apró csókot lehelt ajkaimra. Nem mutattam meglepettségem, de belülről igenis meglepődtem. Sosem voltak tiszták kettőnk közt az érzelmek, de azt mindketten éreztük, hogy jóval több van köztünk, mint barátság… Caius volt, aki a legtöbbet segített nekem Aro után, ő tanított meg harcolni, használni a képességem. Mindig rengeteg időt töltöttünk együtt. Renesmee is imádta őt, s Caius is sajátjaként szerette.

Caius nem mozdult mellőlem, akkor sem, mikor már lenyugodtam. Renesmee elengedte karom, s Caius másik oldalára ment, s hozzá bújt. Caius készségesen karolta át, majd egy apró csókot nyomott lányom homlokára.

Éreztem, Edward ismét megremegett, főleg, mikor ránéztem, s láttam, tekintete Caius kezén állapodott meg, amivel ölelt magához. Erre csak egy fintor volt a válaszom, mire ezt Edward észrevette, s földe fúrta tekintetét.

-         -  Ritkán tiszteltek meg jelenlétetekkel. Mondjátok, mit akartok, aztán távozzatok. Így is épp eléggé felzaklattátok a családunk – csattant Caius hangja.

Carlisle összeszedte gondolatait, majd mereven Arora nézett.

-          - Nem kerestünk volna fel, ha nem lenne komoly a helyzet! Egy három-fős nomád – klán a mi területünkön portyázik, és nem csak nyilvános jeleket hagynak maguk után az áldozatok körül, de gyermekeket változtatnak át. Fegyelmezetlenek, és veszélyt jelentenek mindenkire!

Erre a mondatra nekem, Caiusnak, Aronak, Marcusnak és még Renesmeenek is megremegett a teste. Halhatatlan gyermekeket hoznak létre? Ez nem csak kegyetlen, de a lebukásunkkal fenyeget. Az átváltozott gyermekek csodálatosak voltak, de tudásuk és viselkedésük megrekedt abban a korban, amikor megharapták őket. Egy hiszti miatt akár falvak pusztultak el. A Volturi megtiltotta a hallhatatlan gyermekek létrehozását. Éreztem, ahogy Aro egyre dühösebb. Felállt trónjáról, lassan Cralisle-hoz lépett, aki már emelte is kezét, mire Aro megfogta. Pár másodperc után hátra hőkölve engedte el Carlisle kezét.

-          - Hogy lehet valaki ennyire esztelen? – horkant Aro. Egyenes rám nézett, s rögtön tudtam, amit most tenni fog, nagyon meg fogom bánni. – Isabella! Azonnal csomagolj! Velük mész! Rád bízom a nomádok helyrerakását!

-          - De… atyám… - folytattam volna, de felemelte kezét, hogy hallgassak. Éreztem magamon Renesmee aggódó tekintetét, s Caius is megszorította karom.

-          - Testvérem! Küldjünk mást Bella helyett, hisz ő…

-         -  Nem vitatkozom! Isabella megy és kész. Ő a legjobb és a legerősebb a gárdában.

Megremegtem. Nem akartam. Lányomra meredtem, aki aggódóan bújt karomba. Hirtelen megkeményedett testtartása, s határozottan Aro elé állt.

-          - Nagyapám! Szeretnék anyámmal tartani, ho…

-         -  Azt már nem, te itt maradsz! – vettem komolyra a hangot. Még csak azt kéne, hogy velem jöjjön Cullenékhez. Ekkor Aro rám meredt, majd mosolyra húzta száját. Renesmeehez lépett, megcsókolta lányom homlokát.

-          - Természetesen édesanyáddal mehetsz, kis unokám. – mondta, majd rám nézett, Nessievel együtt. – Itt az ideje, hogy képezd a lányod. Lassan eléri ő is a századik életévét. Nem kislány már. Tanítsd hát! És különben is… sosem hagyná, hogy nélküle menj. – Megadóan sóhajtottam. Vajon mi lesz ebből?  

1. fejezet: Száz évnyi fájdalom...

A nap hajnali gyenge sugarai figyelmeztettek arra, hogy letegyem a könyvet, amit olvastam. Felálltam az ágy mellett, szemrebbenés nélkül ott teremtem az ablaknál és élveztem, ahogy a nap sugarai megcsillannak bőrömön. Ebben a pillanatban rám tőrt a majd száz évnyi emlék, eddigi életemet kísérő emlékei… Halk kopogás hozott vissza a jelenbe.

-          - Anya! Bejöhetek? – kérdezte számomra oly édes és sokat jelentő hang, mire elmosolyodtam. Hiába múlt már majdnem száz éves, még mindig csengett hangjában a gyermeki lélek.

-          - Gyere csak, Renesmee, nyugodtan! – amint nyílt az ajtó, drága gyermekem már nyakamba is ugrott, amit én egy hatalmas mosollyal nyugtáztam és viszonoztam az ölelést. Lassan hátráltam egy kicsit, de csak annyira, hogy szemébe tudjak nézni. Megsimogattam arcát és kénytelenül is arra gondoltam, mennyire hasonlít az apjára, akiről ő azt sem tudta, kicsoda, és soha nem is árultam el neki. Szemében halványan bujkált a vörös árnyalat, amit az embervérnek köszönhetett, bár szeme még így sem volt olyan vörös, mint az én szemeim – Mit szeretnél életem?

-         - Nagyapi keres minket, azt mondta, rettentően sürgős… - láttam rajta, hogy valamit nem mondd el.

-          - Mi a baj életem?

-          - Öhm… kissé aggódom, Nagyapi arcán izgatottság látszódott, de nem a jó-féle. – Nézett el gondolkodóan a szoba egyik sarkában. Éreztem, hogy amit látott, nagyon felzaklathatta. Mikor ránéztem, rámosolyogtam.

-          - Nyugodj meg életem! Nem lesz semmi baj! – erre a kijelentésemre elmosolyodott, majd kezét az arcomra tette és gondolatain keresztül mondta ki azt a szót, amitől mindig embernek éreztem magam – Én is szeretlek, Nessie! Na de azt hiszem akkor ideje indulnunk, ha nagyapád ezt kérte!

Mikor az ajtó felé indultam, kislányom mellettem termett, és belém karolt. Így hagytuk el szobámat, és elindultunk a hosszú folyosón, a trónterem felé. Aki szembe jött velünk, mind fejet hajtott, kifejezve, hogy mi feljebb állunk hatalmilag, mint ők.

Még el sem értük a félutat, mikor ledermedtem, de épp csak annyi időre, hogy Renesmee ezt fel sem fogta. Tudtam, hogy bekövetkezett az, amitől 100 évig óvni próbáltam lányomat, és hogy őszinte legyek, saját magamat is. Nem akartam elhinni… Miért pont most? Sosem jöttek ide. Miért most kellett? Össze kell szednem magam. Nem mutathatok semmilyen jelet, főleg nem leányom előtt. Míg a trónterem ajtajához értünk, már tudtam, hogy mindenki itt van, akitől tartottam. Mind a heten itt vannak, és azt sem tudják, hogy a következő percekben mennyire meg fognak lepődni.

Az ajtó előtt megálltam, mire Renesmee furán nézett rám.

-          - Mi a baj, anya? – nézett rám aggódóan. Én egyszerűen nem tudtam megszólalni. Hallottam bentről a régről ismert hangokat, és rengeteg emlék tolódott agyamban. Vegyes érzelmek vették át rajtam a hatalmat. Muszáj megnyugodnom. Vettem egy mély levegőt.

-          - Kincsem, akik bent vannak, régi ismerőseim. Vegyes érzelmeim vannak velük kapcsolatban, és nyugtalanít, hogy most itt vannak. Figyelj rám, Nessie! Maradj végig mellettem, és csak akkor szólalj meg, ha nagyon muszáj! Nem szabad semmi meggondolatlanságot tennünk. Értetted? – nyomatékosítottam szavaimat, és kissé megszorítottam karját, mire ő határozottan bólintott. Kislányos arca ebben a pillanatban komollyá vált, vetekedett egy komoly, több száz éves bölcs vámpír kinézetével. Én is erőt, és határozottságot merítettem magamból.

Az ajtó kinyílt előttünk, mi pedig beléptünk a trónteremben. Éreztem, ahogy megfagy a levegő a teremben. Szemben velünk édesapám, és testvérei foglaltak helyet, trónszékeikben. A teremben tartózkodó testőrök, mind térdre ereszkedtek jöttünkre. A terem baloldalán pedig ott álltak ők. Akiktől eddig védtem a lányom. Mikor végignéztem rajtuk, mindenki arcán mérhetetlen meglepettség volt. Vörös szemeim találkoztak egy bizonyos aranybarna szempárral, akinek tulajdonosa talán a többieknél is jobban meg volt lepődve, s szemében értetlenség bujkált.

Elkaptam tekintetem, és édesapámra néztem, aki minket nézett és mosolygott ránk.

-          - Áhh… Isabella, kislányom! Míly nagy öröm, hogy ilyen gyorsan csatlakoztál hozzánk. – mondta, de mikor kimondta a „kislányom” szót, halk morajlás hallatszott a „vendégek” irányából. Mikor apám elé értem, meghajoltunk lányommal.

-          - Édesapám! – mondtam köszöntés képp. Mire feleszméltem, Renesmee már nagyapja ölében ült.

-          - Aro nagyapi! – mondta boldogan, és megölelte Arot. Én ezt csak egy mosollyal tudtam nyugtázni, majd apám mellé álltam, Nessie is követte példámat, és a vendégek felé fordultunk. Aro cinikusan nézett rám.

-          - Na de Bells, kislányom! Ne légy illetlen, nem erre tanítottalak száz év alatt, köszöntsd vendégeinket! – mikor kimondta a számot, még nagyobb meglepettséget véltem felfedezni a vegetáriánusok szemében. Sóhajtva előrébb léptem egy lépést, majd fejbiccentéssel fejeztem ki üdvözletemet.

-         -  Üdvözöllek benneteket, Cullen-klán! A nevem Isabella Marie Volturi, ő pedig itt a lányom – lépett mellém Renesmee, aki szintén biccentett – Renesmee Carlie Volturi.

0. fejezet: Ha jönni látlak

" Ha jönni látlak, elhomályosul szemem előtt minden és tűz fut végig testemen. És a hangod zenéje csaknem alélttá tesz, és éget és borzongat, mintha jégdarabbal érintenének. és remegés fut végig tagjaimon és siketítő zsongás zeng és bong fülemben, és nem tudom olyankor, hogy mitévő legyek. És könnyek gyűlnek szemembe, de mégis kacagni szeretnék örömömben, és ha beszélni próbálok, reszket a hangom, és valami görcsösen összeszorítja a torkomat, hogy nem bírok lélegezni, s a kín összefacsarja a szívemet. És hogy mit érzek még, nem tudom elmondani mind, de azt tudom, hogy mikor velem vagy, az az élet, s mikor elhagysz, az a halál... A legnagyobb félelmem igazolódott be azon az estén... meghaltam."

Épp hogy haza értünk Esme szigetéről az esküvő után, megfordult a világ. Edward valamiért eltávolodott tőlem. Nem értettem. Minden rendben zajlott a nászút alatt, semmi baleset, semmi betegség, csak boldogság. Mégis.. Talán elrontottam valamivel? Mondhattam, vagy tettem valami rosszat, amivel Edwárdot megbántottam?

Charlie egy nagy öleléssel fogadott, mikor kiszálltam a háza előtt az autóból. Bementünk a házba, majd elmeséltem neki a nászút részleteit, mit láttunk, merre jártunk, satöbbi.

-          - Charlie!

-          - Igen, Bella?

-          - Pár napig még itt leszek nálad, mert Edwárdnak és a többieknek sürgős dolguk akadt, de én nem akartam menni velük. – hazudtam, mivel nagyon is velük akartam menni, de Edward nem hagyta. – Remélem nem gond.

-         - Dehogy gond! Bármikor szívesen látlak, hisz a lányom vagy! – mosolygott kedvesen Charlie.

Még pár órát beszélgettünk, mikor egy kisebb fájdalmat éreztem az alhasamban, ezért inkább felmentem lefeküdni. Mikor beértem a szobámba, ledermedtem. Lassan becsuktam az ajtót magam mögött úgy, hogy közben nem vettem le a tekintetem a látványról, ami fogadott. A bőröndjeim. Lassan léptem feléjük, majd az egyiket kinyitva láttam, hogy a ruháim vannak benne. Hisztérikusan nyitottam ki az összeset, mire rájöttem, minden egyes holmim itt van. Megpillantottam egy kis fehér borítékot az asztalomon, amire az én nevem volt ráírva, méghozzá Edward keze írásával. Bárhol felismertem volna az írását. Lassan, remegő kezekkel nyitottam ki a borítékot, amiben egy nekem címzett levél volt. Széthajtottam és olvasni kezdtem.

„Kedves Bella!

Sajnálom, hogy így kell megtudnod, és sajnálom, hogy így kell elválnunk egymástól, de nincs más választásom. Nem lehetünk együtt, soha többé. Nem mondhatom el az okát, de bízz bennem, ha most együtt maradnánk, életed legveszélyesebb történéseibe csöppennél.

Hidd el, nekem sem egyszerű, de el kell fogadnod. Ne keress minket többé.

Elhagyjuk Froks-ot.

Hihetetlenül sajnálom, hogy többet nem árulhatok el. Kérlek, éld tovább az életed, és vigyázz magadra. Kérlek! Ne csinálj semmilyen ostobaságot!

Hiányozni fogsz!

Szeretettel:     Edward

Ui.: A házasságunkat semmissé tettem, hogy biztonságban légy. Isabella Swan! Vigyázz magadra.”

Kihullott a levél a kezemből és csak álltam ott egy helyben, nem tudtam megmozdulni. Kérdések százai csapták fel fejüket bennem. Nem értettem.

Elmémet ismét egy hatalmas nyomás a hasamban hozta vissza a valóságba, és én fájdalmamban összerogytam az ágyam előtt. Sírtam.. Zokogtam, de nem a nyomás miatt, hanem az elhagyás miatt. Hallottam, ahogy a mellkasomban szívem apró és összerakhatatlan darabokra hullik szét.

Hát ennyi lenne? Eddig tartott a boldogságom? Úgy látszik, igen. Megsemmisültem. Nem éreztem az időt, csak a hatalmas fájdalmat, ami szénné égette a lelkem. Elhagyott.. Egyedül maradtam.